A Sió magas löszpartján fekvő Fejér megyei (mezőföldi) község, Mezőkomárom bővelkedik tudomány- és kultúrtörténeti emlékekben, értékekben. A helybeliek őrzik és ápolják a faluban született vagy hosszabb-rövidebb ideig ott élt neves személyiségek emlékét.

Mezőkomáromban volt uradalmi orvos (1832-1848-ig) dr. Entz Ferenc, a szabadságharc honvéd főorvosa, a Kertészeti Egyetem jogelődjének magalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Itt született fia, id. Entz Géza (1842 -1919), a világhírű állattantudós, a kolozsvári, majd a budapesti tudományegyetem ünnepelt professzora, szintén tagja a MTA-nak. Innét indult életútja Szilavetzky Ágoston (1798-?) honvéd alezredesnek, s itt nyugszik Carabelli János (1817-1877) tüzérőrnagy is.

Mezőkomáromban született 1835. október 15-én Varga Ferenc, az állatorvosi sebészet első magyar professzora is. E sorok írója (kétéves korától Mezőkomáromban nevelkedett) az 1970-es évek derekán - böngészve a Magyar életrajzi lexikont - nagy örömmel “fedezte fel” a község akkorra már elfeledett újabb nagy fiának nevét. (Az állatorvos-tudomány jeles tudósai többnyire ismeretlenek a közvélemény előtt, így Varga professzorról sem tudott már szinte semmit sem szülőfaluja.)

Varga Ferenc szegény földműves családban született. Gyermekként bejáratos volt dr. Entz Ferencékhez, mert az Entz-fiúk - közöttük Géza - legkedvesebb játszótársai közé tartoztak. Már felnőttként is mindig nagy tisztelettel emlegette dr. Entz Ferencet, akit eszményképnek tekintett, s az ő példájára határozta el, hogy az orvosi hivatást fogja választani.

Középiskolai éveiről nem rendelkezem adatokkal. Valószínű, hogy a fővárosban tanulhatott, mert anyai nagybátyja, Ürghe (később Ferencfi) Imre (ő is Mezőkomáromban született 1817-ben, és unokaöccsénél halt meg Rákospalotán 1883-ban) az irgalmasok rendjének tartományi főnöke (provinciálisa) volt, s korának neves gyógyszerészeként is beírta nevét a magyar kultúrtörténetbe.

Az irgalmas rend tagjai - Istenes szent János, az alapító regulája szerint - betegápolással és gyógyítással foglalkoznak. Varga Ferenc is belépett a rendbe, feltehetően azért, hogy orvosi tanulmányokat folytathasson. Ám a próbaév (noviciátus) letöltése után mégis úgy döntött, hogy világi orvos lesz. Csakhogy a rend szabályai szerint még egy esztendőt le kellett szolgálnia. Kilépése után kezdhette meg tanulmányait a pesti egyetem orvosi karán, ahol évfolyamtársai között köszönthette földijét, Entz Gézát is.

A francia-osztrák háború miatt bizonytalan időre beszüntették az egyetemen az előadásokat. Varga Ferenc ekkor Zlamál Vilmos professzor állatgyógyászati előadásait hallgatta. Meg is szerezte az állatorvosi képesítést. Zlamál tanár úr megkedvelte szorgalmas hallgatóját, s maga mellé vette tanársegédnek (a természetrajzot tanította). E tanársegédi állás szerény anyagi alapja révén folytathatta emberorvosi tanulmányait, s 1867-ben orvosdoktorrá avatták. Immár két oklevél volt a kezében, amikor váratlanul kinevezték a vöröstoronyi Veszteglő Intézet állatorvosává. Ám hamarosan ismét visszatért a fővárosba, hogy Balassa János mellett sebésszé képezhesse magát.

Balassa professzor váratlan halála (1868) után Varga Ferenc - újra Zlamál Vilmos hívására - elfogadta a pesti Állatgyógyintézet sebésztanári állását. Státusának elfoglalása előtt külföldi tanulmányútra ment: Bécs, Salzburg. München, Zürich, Hohenheim, Hannover, Berlin, Drezda és Prága állatorvosi intézeteiben gyűjtött gazdag tapasztalatokat.

Hazajőve 1870-ben kezdte meg a sebészeti köt- és eszköztan nyilvános rendes tanári működését. Addig hazánkban gyerekcipőben járt az állatok betegségeinek, sérüléseinek sebészi úton történő gyógyítása. Varga Ferenc volt az állatorvosi sebészet első hazai professzora!

Ő alapította meg (Nádaskay Bélával közösen) az első magyar állatorvosi szaklapot, a 120 éve beinduló Veterinariust.

Jelentős szerepet játszott lakóhelyének, Rákospalotának kulturális és közéletében. Már az 1850-es években megismerkedett Liszt Ferenccel. Kapcsolatuk barátsággá mélyült, amikor Varga Ferenc nagy tehetségű lánya, Varga Vilma a Zeneakadémiára került. A Budapesti Hírlap 1885. március 10-én megjelent tudósítása szerint: “ Liszt Ferenc március 9-én, vasárnap Rákospalotára rándult ki dr. Varga Ferenc állatorvosi tanintézeti tanárhoz, kinek leánya, Varga Vilma kisasszony a maestro legkedvesebb tanítványai közé tartozik. Ebéd és siesta után a jelenvoltak nagy meglepetésére a maestro a zongorához ült, és egy egész negyedóráig játszott. . .”

Dr. Varga Ferenc és felesége síremléke
a tárnoki öreg temetőben

1890-ben átszervezték az Állatgyógyintézetet (a Természettudományi Akadémia Álllatorvosi Tanszékének elődje), melynek igazgatójává Varga Ferencet nevezték ki. Hét évig állt az intézmény élén. Az ő működése alatt szerveződött meg itt az ország első bakteriológiai intézete, s ekkor kapott önálló tanszéket a gyógyszertan is. Ebben az időben vásárolt Tárnokon a Friedl-tanyán birtokot, ahol házat épített.

1897-ben súlyos betegsége miatt kérte nyugdíjaztatását. Ekkor költözött feleségével és leányával Tárnokra. Az idősebbek emlékezése szerint hétvégeken és ünnepeken az egész család a határban kocsikázott országosan ismert lovaival és hintójával. Vilma lánya kitűnően lovagolt. A tárnoki házban rendelőt állított fel, ahol emberek gyógyításával is foglalkozott. Az összes forrás (lexikonok, megemlékező cikkek) azt írja, hogy 1898-ban hunyt el Varga Ferenc. Súlyos tárgyi tévedés! (Talán egy sajtóhiba miatt ismétlődött állandóan az 1898-as elhalálozási dátum). Jómagam is a mezőkomáromi Varga Ferenc-emléktába avatása (1986. május 26.) előtt alig egy hónappal, Tárnok nagyközség akkori tanácselnökétől (Rozsnyai Mihálytól) tudtam meg az igazságot. Az ő leveléből idézek és ez úton is hálásan köszönöm segítségét:

“Dr. Varga Ferenc 1898-tól haláláig, 1908-ig községünkben élt, a jelenleg Friedl-tanya néven ismert lakásban, mely az ő tulajdona volt. Él községünkben egy férfi, Csarnoki András (Tárnok, Tabán u. 1. sz.), 99 éves, aki személyesen is emlékszik a családra. Elmondása szerint mint professzort ismerték, nagyon jó embernek tartották, nagyon szerették. Dr. Varga Ferenc 1908. július 2-án délelőtt 11 órakor hunyt el. A halálesetet 49. f. szám alatt jegyezték be a tárnoki halotti anyakönyvbe. Felesége mellé temették, aki 1904. október 14-én hunyt el Tárnokon. . .”

Varga professzor és felesége, Tély Franciska (1823-1904) közös síremléke a tárnoki ún. öreg temetőben található.

Megjelent a Tárnokhír 1998. 5. számában

<<< Vissza

Bartsch Piroska (1999. június)

Bejelentés nélkül toppantunk be Váradi Imrénével, Mária nénivel a Rákóczi úti kertes házba, Piroska nénihez. Éppen a konyhakertben foglalatoskodott: ásott, vetett, mert eső után könnyebb a munka a kemény földdel. Meglepődve nyitotta ki a kaput, és még jobban csodálkozott, amikor jövetelünk céljáról értesült.

'Ma van pedagógus nap?' - kérdezte megilletődve, amikor felköszöntöttük egy csokor virágot nyújtva át neki. Szája szögletében mosoly bujkált, szeméből fáradt ragyogás áradt felénk. Ritka a vendég nála mostanában, ezért örömmel tessékelt be minket az előszobába, ahol jóízű beszélgetés közben elénk tárult egy hosszú, tartalmas élet története.

Bartsch Piroska 1911. február 13-án született Budapesten. Iskoláit is itt végezte, de sajnos, csaknem, minden évfolyamban máshol tanult. Édesapja ugyanis - aki fogalmazó volt - egy orvosi műhiba miatt elvesztette a hallását, aminek következtében a család élete hányatottá vált. Vándoroltak egyik városrészből a másikba, ahol éppen munka akadt, az I. világháború és az azt követő gazdasági világválság nehéz éveiben. A Gyermekvédő Liga segítségével 1920-ban és 1922-ben (9 és 11 évesen) egy holland városba, Rotterdamba került. Itt egy gyermektelen gyáros házaspár nevelte nagy-nagy szeretettel két féléven keresztül, elhalmozva őt minden jóval. A sors érdekessége, hogy pártfogoltjai egyidősek voltak szüleivel, akik annyira megkedvelték a szófogadó és alkalmazkodó Piroskát, hogy örökbe akarták fogadni. Ő viszont - bár nagyon tisztelte őket, és ragaszkodott hozzájuk - a világ minden kincséért sem hagyta volna el apuskát és anyukát. (Így nevezte szüleit beszélgetésünk során mindannyiszor, amikor szóba kerültek.) A Hollandiában töltött hónapok mélyen bevésődtek emlékezetébe.

'Ezt az országot második hazámnak tekintem, és nagyon hálás vagyok ottani szüleimnek. Igyekeztem mindig jónak lenni, hogy kiérdemeljem a tőlük kapott gyengédséget és figyelmességet' - mesélte lelkesedéssel. Édes szüleire terelődik a szó. Felcsillan a szeme, és mérhetetlen szeretet sugárzik belőle, amikor róluk beszél.

Most már világos lett előttünk, hogy miért választotta a pedagógus hivatást. Gyermekkorában feltöltődött jósággal és szeretettel, amit másoknak is át akart adni.

1948. július 16-án szerezte tanítói oklevelét Budapesten. Frissen végzett pedagógusként Tárnokra, a Viczing Tamás által igazgatott falusi iskolába került, ahol 1948. szeptember l-jétől 1988-ig tanított. Negyven esztendőn keresztül nevelte a tárnoki gyerekeket jóval a nyugdíj korhatáron túl, 77 éves koráig. A Fő utca 65. sz. alatti házban lakott özvegy édesanyjával lakbérben, majd 1970-ben Ligeten, a Rákóczi úton házat épített. Csak az alsós gyerekeket oktatta, felmenő rendszerben. Akkoriban még elég nagy létszámú osztályokkal kellett a pedagógusoknak megbirkózniuk, nem volt ritka a 40-45 fős közösség sem. A gyerekek figyelmét mégis sikerült lekötnie, mert akkor még nyitottak voltak mindenre, és a Piroska nénitől hallott ismeretek újdonságként hatottak rájuk. Tanítási óráin fegyelmezettség és rend uralkodott, amely elsősorban kisugárzásának volt köszönhető. Minden gyereket sajátjának tekintett. Nem szigorral, hanem szeretettel közeledett hozzájuk. Sohasem fukarkodott a dicsérettel, bőven osztogatta az arra érdemeseknek, és ez a többieket is jóra ösztönözte. Nagy felelősséget érzett minden tanítványáért.

'Ha a szülők rám bízták őket, kötelességemnek tartottam tisztességesen megtanítani számukra az alapokat. Éppen ezért, nagy gondot fordítottam az írás, olvasás és a számolás oktatására' - mondta. Munkájának eredményessége jól lemérhető neveltjei tudásán. Mindig arra törekedett, hogy százszázalékos munkát végezzen. Már több éves tanítási gyakorlattal rendelkezett, de még mindig minden órájára részletes vázlatot készített. A tanítási anyag a 'kisujjában' volt ugyan, de szükségesnek érezte a tervezést, mert minden osztályközösség és azon belül is egyes gyerekek tanítása más-más módszert igényeltek. Otthon az óráit gondolatban mindig le is vezette. A tanításra való felkészülés naponta három-négy óráját foglalta el, s még ugyanennyit töltött a gyengébbek ingyenes korrepetálásával a lakásában. Ezen kívül német és angol nyelv tanítását is vállalta. Mivel édesapja Németországból származott, a német a második anyanyelve volt. Gyönyörű írásával vezetett osztálynaplói követendő mintául szolgálhatnának a mai pedagógusok számára. Igényességet sugárzott környezetében külsejével is. Mindig maga készítette frizuráját: naponta csavarással alakította a kívánt formára.

Piroska néni kétarcú egyéniség, pedagógus és festőművész is, s ez az egybeesés nem véletlen. A pedagógia is művészetnek tekinthető: a katedrára lépő tanító a színész, a nézőközönség pedig a gyereksereg. Úgy kell 'játszania', hogy mindig figyeljenek rá, és elhiggyék, amit mond. A festőművész az ecsetvonások nyomán kibontakozó alakokkal és színekkel hiteti el gondolatait. Piroska néninek mindkettő sikerült az életben, amely gazdag érzelmi világának és a génjeiben bevésődött üzenetnek köszönhető.

Édesanyja kiválóan festett, öccse és ő örökölték tehetségét. Kilencéves korában vette kezébe először az ecsetet. Azóta több tucat képet készített, elsősorban tájképeket és csendéleteket, amelyeken a természet szépségeit örökítette meg. Lakóhelye, a Fő utca is megihlette őt 1969-ben. Festményeiből már csak néhány maradt meg, sokat elajándékozott belőlük. 1971-ben az érdi Nagy Balogh János Képzőművészeti Körben nagy sikerrel állították ki képeit.

1998-ban kapta meg aranydiplomáját a Zsámbéki Tanítóképzőben rendezett ünnepségen.

'Nagyon szeretem a gyerekeket, nagyon hiányoznak. Szívesen visszamennék tanítani, ha hívnának. Irigykedve figyelem ablakomon át a reggelenként munkába induló embereket. Boldog az az ember, aki még dolgozhat' - mondja szomorú szemmel a 88 éves Piroska néni, mert nagyon egyedül érzi magát.

A magányt minden embernek nehéz elviselni, de különösen annak, akit egész életében nyüzsgés vett körül, gyerekzsivaj és kacagás töltötte be napjait. Hosszú életének bizonyára az a legfőbb titka, hogy minden percét lekötötte a munka, a másokkal való törődés. A tenni akarás fűtötte, töltötte fel újra és újra energiával, és adott neki erőt a további feladatok megoldásához.

Lélekben még mindig fiatal. Elárulja szemének csillogása, amikor megidézzük az eltelt évek szép emlékeit. Köszönjük áldozatos munkáját, és kívánjuk, hogy még sokáig maradjon köztünk egészségben.

Elbúcsúztatták 2000. november 23-án.

BARTSCH PIROSKA FESTMÉNYEI

A tárnoki Fő utca 1969-ben	A tárnoki Fő utca 1969-ben
A Duna Érdligetnél	Csendélet (1968)

Pünkösdi rózsák (1966)

<<< Vissza

Nyári Anna 1908-ban

Megsárgult fénykép áll előttem, s róla gyönyörű fiatal leány tekint rám. Elegáns angol kosztümben, hatalmas karéjú kalapban, kesztyűben. Törékeny termet, komoly tekintet, finom vonású arc. A kép 1908-ban készült, amikor nagy reményekkel a szívében indult el a néptanítói hivatás nehéz, de csodálatos útján.

1889. május 26-án született Székesfehérváron. Apja korán elhagyta a családot, és édesanyja (Schintl Emilia) egyedül kényszerült felnevelni két gyermekét. Ercsibe költözött velük, ahol a római katolikus plébánián házvezetőnő lett.

A szorgalmas és eszes Anna Sopronba került a Legszentebb Megváltóról nevezett nővérek vezetése alatt álló tanítóképzőbe, ahol kitűnő minősítésű elemi népiskolai oklevelet szerzett 1907-ben. Kezemben tartom a mesterien megrajzolt betűkkel írott ereklyét, vigyázva, nehogy baja essék, hiszen ilyennel ritkán találkozhat az ember. Külalakja elárulja, hogy mennyire igényesek voltak eleink, és mennyire törekedtek a szépre, különösen, ha értékről volt szó. Ez pedig annak számított a javából, hiszen abban az időben a tanítói oklevél megszerzése csak nagyon kevés gyereknek adatott meg. Szinte hihetetlen, hogy csaknem 100 évvel ezelőtt, milyen sokoldalúan képzett tanítókat bocsátottak ki az életbe. A tantárgyak között szerepelt hit- és erkölcstan, neveléstan, oktatási módszertan, neveléstörténet és népiskolai szervezettan, magyar nyelv és irodalom, német nyelv, hazai és egyetemes történet, hazai alkotmánytan, földrajz, mennyiségtan, természetrajz és vegytan, természettan, háztartástan, rajz, szépírás, ének, zene, testgyakorlás, női kézimunka, próbatanítás. Szükség is volt a jól felkészített tanítókra, hiszen a legtöbb gyerek számára a népiskola volt a tudás utolsó vára.

A fiatal leány 18 évesen került Tárnokra, ahová édesanyját is magával hozta Ercsiből. Akkor a Marton utcai iskola egyik tanítói lakásában laktak. Édesanyja méltó segítőtársa volt egészen 1940-ben bekövetkezett haláláig.

A pályakezdő tanítónő munkaszerződésében (díjlevél) meghatározták évi jövedelmét és munkaköri kötelességeit:

Tárnok, 1907. év okt. 19-én

A soproni tanítóképző végzős növendékei 1907-ben
(Nyári Anna a kép jobb oldalán, az első sorban látható)

A kötelességeket taglaló részből világosan kitűnik, hogy az itt töltött 40 év alatt munkája nem napi nyolc órára szólt, hanem folyamatos készenléti szolgálatból állt, amelynek sohasem volt kezdete és vége. Pályája során mindig az 1. és a 2. osztályosokkal foglalkozott, a munka nehezebbik fele neki jutott. Kezdetben nem volt ritka, hogy az összevont 1. és 2. évfolyamban 70-80 gyerek tartozott hozzá, s azokat nemcsak lekötni, fegyelmezni, de tanítani és nevelni is kellett. Elképzelhetetlennek tűnik a mai világban, hogyan tudta egy törékeny, fiatal nő mindezeket eredményesen teljesíteni. Csodálattal gondolunk rá és a hozzá hasonlókra. Ma ez így már nem megy! Gyökeresen megváltozott a világ körülöttünk és benne az emberek is. Egykor a tudás csaknem egyedüli közvetítői a pedagógusok voltak, ma már többféle forrásból szerezhet ismereteket az ifjú nemzedék. A pedagógusok szerepe leértékelődött, s az irántuk tanúsított határtalan tisztelet és megbecsülés is már a múlté.

Nyári Anna életének minden percét tanítványainak szentelhette, nem kötötték le családi gondok. Vőlegényét az I. világháborúban elvesztette, s ezután nem gondolt többé a férjhez menésre. Több száz tárnoki gyermeket tanított meg a betűvetésre, olvasásra és a vallásos, erkölcsös életre.

Mindenkinek segíteni próbált. Így esett meg az is, hogy 1929-ben Tárnokra került kollégájának, Romhányi Istvánnak 1934-ben hirtelen bekövetkezett halála után támogatta az özvegyet és fiát. (A fiú, Gyula Tárnokról járt Budapestre gimnáziumba és egyetemre, nagy népszerűségnek örvendett, különösen a fiatalok körében. A községben György néven ismerték.) Jól jött a segítség, mert a család 1931-ben házépítésbe kezdett a Benta-parton, a jelenlegi Kölcsey utca végén álló, Üszögi Nagy Sándor által parcellázott telken. Az 5 szobás villa építését Nyári Anna segítségével sikerült befejezniük 1936-ban, aki szintén odaköltözött édesanyjával együtt. A Romhányi családdal való barátságból hamarosan rokonság lett, mert Gyula elsőszülöttjét, Györgyöt ő tartotta keresztvíz alá.

13 éven át élt a villában, ezért a tárnokiak Nyári-laknak, illetve Nyáricskának nevezték el az épületet.

1948-ban a Romhányi család Budapestre költözött, és velük ment az 1947-ben nyugdíjba vonult tanítónő is. (Ezt követően a villában egy ideig albérlők laktak, majd lebontották. Már csak a 60 éven felüli korosztály emlékszik a házra és a tanító nénire.)

1947. aug. 26-án a Tárnok Községi Iskolaszék rendes gyűlésének egyik napirendi pontja Nyári Anna tanítói szolgálat alóli felmentése volt.

'Nyári Anna tanítónő 1907. szeptember óta, tehát 40 éven át, megszakítás nélkül, mindig példásan, magyar tanítóhoz méltóan nevelte, oktatta a reá bízott gyermekeket, az iskolát, faluját szerette, és becsületes munkát végzett annyira, hogy mindenkor, mint követendő példakép állhat a nevelői kar előtt. Méltán megérdemli, hogy 40 éves nevelői munkája után még hosszú ideig élvezze a megérdemelt pihenést.'

(Helyét Viczing Margit, Viczing Tamás igazgató leánya töltötte be, aki jeles tanítói és kántori oklevéllel rendelkezett.)

Nyugdíjba vonulása után még 32 esztendővel ajándékozta meg az élet. Azon kevesek közé tartozott, akik arany- (50.), vas- (60.) és gyémántoklevelet (65.) kaptak. 1979. május 1-jén - mélyen vallásos lévén - a Bakáts téri templomból litániáról ment haza, amikor egy autó elütötte. Megműtötték, de nem tudták megmenteni. 90. születésnapján, máj. 26-án temették el Budapesten. Néptanító volt, a nemzet napszámosa.

(Az adatokat és dokumentumokat Nyári Anna keresztfia, Romhányi György bocsátotta rendelkezésemre, amit nagyon megköszönök.)

<<< Vissza

A község legnevezetesebb tanítója Hromada (Halász) József, 1860. április 8-án született a szlovákiai Rózsahegyen. Néptanítói oklevelét Léván szerezte 1879-ben. 1878. október elejétől 1880-ig Viszokán ( Vysoka) tanított a római katolikus felekezeti iskolában.

1880 nyarának végén jártunk. A vasútállomáshoz vezető útról egy ismeretlen fiatalember érkezett a Kissorba. Ritkán vetődött ide akkoriban idegen, ezért hát mindenki jól szemügyre vette. Az iskola igazgatóját kereste. Vállán egy kis batyu lazán hátravetve, látszott, hogy alig van benne valami. Amint a Kissorban felért a domb tetejére, lepihent, és elővette a magával hozott elemózsiát. Bámész gyereksereg vette körül, kíváncsian nézegették a messziről idecsöppent jövevényt, és követték őt végig az iskolához vezető úton.

Akkor még senki sem gondolta, hogy nemzedékek tanítója lesz, és emlékére, az iránta érzett tiszteletből és megbecsülésből utcát is elneveznek majd. De ő sem gondolta, hogy sohasem látja többé viszont azt, aki neki az útravalót csomagolta. Gyorsan gyökeret vert Tárnokon, ahonnan szinte ki sem mozdult. Igazi otthonra lelt ebben a faluban. Megérkezése pillanatától egészen haláláig úgy élt itt és úgy dolgozott, mintha Tárnok a szülőfaluja lett volna.

Az Akadémia értesítése a Wodianer-díjról

1880-tól 1926-ig, 46 éven át végezte Tárnokon népoktatói munkáját. A tanítás mellett sokféle feladatot vállalt, általa pezsgő, kulturális élet folyt a faluban.

Egy 1887. aug. 23-án tartott iskolaszéki gyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a megüresedett kántortanítói állásra érkezett 3 pályázatból egyhangúan Hromada Józsefét fogadták el, aki már bebizonyította kántori tehetségét az előző kántor betegsége idején. (Egy érdi és egy pilisszántói tanító is pályázott erre a helyre.) Az iskolaszék elnöke Lauturner Ignác, tagjai Eskulics Mihály, Szűts István, Poszmik János, Rihó András, Melicher János, Rozbora Antal, Lizicska József, Pártlák József, Pintér Mihály és Gutyina Mihály voltak.

A váli községi jegyzővel együtt 1892-ben megalakította az Önkéntes Tűzoltó Egyletet, és több éven át mint alparancsnok állt az élén. 1895-ben a tárnoki helyettes plébánossal létrehozta a szépen működő Polgári Olvasókört. Amikor 1907-ben a helyi plébános, Pelczner Mihály közreműködésével létrejött a Kereskedelmi Fogyasztási Szövetkezet (Hangya), ő lett a kezelője és elnök igazgatója. Fejér vármegye alispánja 1914. június 25-én kinevezte a váli járás faiskola felügyelőjének. Hatásköre kiterjedt: Tárnok, Gyúró, Kuldó, Diósd, Sóskút, Pusztazámor, Martonvásár, Baracska, Kajászószentpéter, Vál, Tordas, Pázmánd, Etyek, Bot, Vereb községekre. A Magyar Tudományos Akadémia 1925. március 30-án Wodianer-jutalomban (750 ezer korona) részesítette a népoktatás terén szerzett kiváló érdemei elismeréséül. Az értesítést és a szerencsekívánatokat dr. Balogh Jenőtől, az Akadémia főtitkárától kapta.

A tárnoki hívők számára magyar és szlovák nyelvű imakönyvet állított össze. Munkájához felhasználta Bresztyenszky András, Sóskút hajdani lelkipásztorának imádságos könyvét. Először 1899-ben, másodszor pedig 1914-ben adták ki Budapesten. A Hromada-féle imádságos- és énekeskönyv nemcsak nálunk, hanem Sóskúton is igen népszerű volt (különösen az 1914-es kiadás), és ma is használják az idősek. Bresztyenszky könyvének nyelvezete a Bernolák-féle nyugatszlovák alapú irodalmi nyelvből indul ki, megtartja annak jellegzetes nyelvi fordulatait, de már határozottan közelít a Štúr-féle modern szlovák irodalmi nyelvhez. Hromada József is figyelembe vette azt a tényt, hogy a szlovákok a “šturovčinát” már elfogadták egységes irodalmi nyelvként, de a helyi közösségek igényeire való tekintettel nyelvezetében a “bernolákovčina” elemei dominálnak.

A Hromada-féle imakönyvek első oldalai (1899 és 1914)

Az imakönyvek első oldalán ez olvasható: AZ ÉG HANGJÁNAK VISSZHANGJA, IMÁDSÁGOS ÉS ÉNEKES KÖNYV KÜLÖNÖSEN: TÁRNOK KÖZSÉG KATOLIKUSAINAK (FEJÉR VÁRMEGYE). KIADATOTT ÉS MEGIRATOTT A HÍRES KÖZSÉGI SZERVEZŐ ÉS FŐTANÍTÓ ÁLTAL SZLOVÁK ÉS MAGYAR NYELVEN. TÖBB OLDALA AZONOS EGY RÉGI SÓSKÚTI PAP BRESZTYENSZKY ANDRÁS ÍRÁSÁVAL.

1926. szept. 26-án nyugalomba vonulása alkalmával a képviselő-testület díszközgyűlésen búcsúztatta. Részlet a jegyzőkönyvből:

“A község apraja-nagyja, szegénye, gazdagja, osztály, rang, kor társadalmi és valláskülönbség nélkül érzi lelkében, hogy mit kapott 46 éven át a távozó Halász Józseftől. Érzi, hogy egy egész világfelfogás, régi becsületes, puritán gondolkodás, a fegyelemtartás és fegyelem tartani tudás tűnik el vele a népnevelés szolgálatából.

A jó, gondos, pontos, ha kellett kemény, de mindig jószívű tanító típus volt. Bevetette egész életét hivatásával, és ezen hivatást az iskolán kívül és annak falain belül is átérezve átadta azt tanítványainak, és így megszerezte nekik a legdrágábbat, a tudást, az egyetlent, amit az embertől elvenni nem lehet, és nevelt az életnek olyan embereket, akik csak büszkeségei a községnek, mint ahogy büszkesége az ő volt tanító mesterük.

Éppen azért a község osztatlan hálája és szeretete kíséri pihenésibe.”

Alig hogy elköltözött szeretett falujából, máris véget ért munkás élete. 69 éves korában, 1929-ben halt meg Budapesten ez a sokoldalú, érdekes, kivételes tehetségű ember, aki életének minden percét a falu közösségének szentelte.

Forrás: Magyarországi szlovákok néprajza 15. 1999.

Halász József hagyatéka

Tárnoki tudósítónk írja:

Tárnok község közönsége a mai napon vett búcsút Halász József igazgató-főtanítójától, aki 48 éves tanítói szolgálatából 46 évet töltött a község szolgálatában.

Öröm és a veszteség miatti bánat ülte meg a lelkeket, és ez a hangulat uralkodott az egész napon. Reggel fél 10-kor vette kezdetét a községházán a Képviselő-testület díszközgyűlése, melyre egy küldöttség hívta meg a megérdemelt ünnepség elől szerényen eltávozni akaró ünnepeltet, és a szentmise tartamára a gyűlést felfüggesztette, és az egész Képviselő-testület együtt ment el volt tanítómesterével a templomba, hol hálát adott az Istennek, hogy egy közel félszázadon át olyan embert adott a község tanügyének élére, aki ennyire nemesen és szépen gondolkodni tudó embereket nevelt a hazának.

Utána a virágok özönével árasztották el az ünnepeltet, és a község bírája átadva egy hatalmas virágcsokrot, köszöntötte a község közönsége és az elöljáróság feje nevében.

Ezután a községi főjegyző szép szavak kíséretében adta át azt az emlékgyűrűt, melyet tisztelői készíttettek hálájuk némi kifejezésére, és kérte, hogy tartsa meg gondosságában az iskolát és szeretetében az arra érdemes tárnoki népet.

Padányi Andor Pestvármegye Kir. Tanfelügyelője 9 volt tanítványa nevében köszöntötte gyönyörű gondolatokkal gazdagítva az ünnepséget.

A járás tanítói nevében Jirka sóskúti igazgató, a levente, a tűzoltóság és a dalárda kiküldöttei üdvözölték, és Viczing Tamás tárnoki tanító kartársai nevében köszöntötte meg a megértő igazgató jóságát.

Az egész község közönsége ott volt, ünnepelt és könnyezett, mikor az apróságok sorban előálltak, és mindegyiknek volt egy köszönő szép szava volt mesteréhez.

Megható volt, mikor a 46 év emlékére 46 szál fehér rózsát kézbesítettek a távozó igazgatónak, és felolvasták előtte a vármegye közvetlen hatósága, a Kir. Tanfelügyelőség vezetőségének szinte baráti hangban tartott elismerő szavait, tudatta vele a község vezető jegyzője a járás főszolgabírójának elismerő köszönetét áldásos munkájáért. Aki itt volt, az volt az érzése, hogy ez az ember nem hiába dolgozott 46 évig, mert ha az évközvizsgái sikeresek voltak, és általános örömöt váltottak ki a szülőkből, mai vizsgája volt munkájának koronája, mert ma az általa nevelt lelkek finomsága, nemes, szép és jó iránti fogékonysága tett tanúbizonyságot.

Mikor a deres fejű tanítványok és az apró, fehérruhás kislányok együtt ünnepeltek egy 48 éves közpályát.

Az volt az érzésünk, hogy - a minisztérium, a Tudományos Akadémia és kormánykitüntetések, melyek az ünnepeltet szolgálataiért elismerték - mindezen elismerésekre a szint, a bájt, a kedves visszaemlékezés megörökítőbb voltát ez a nap koronázta és adta meg, mikor a virággal teli hintón elindult az ünnepelt ősz hajú felesége, a nagyasszony, sírt mindenki; talán egy régi, egy becsületes, fegyelmezett és fegyelmezni tudó, tiszteletet parancsolni tudó világ esett ki közülünk, és egy régi értékes ékszerrel szegényebb lett a mi értékeink vitrinje.

Délben 100 terítékes bankett volt, hol sok lélekbenyúló pohárköszöntő tette még nehezebbé Halász Józseftől az elválást.

Ugyanakkor búcsúztatták tanítványai és tisztelői Radetzky Dezső tanítót is, aki 25 éven át, egy negyedszázadig dolgozott a falu lelkének művelésében, és most Székesfehérvárra távozott.

Fejérmegyei Napló, 1926. szept. 29.

<<< Vissza

A Marton utcai iskola falán áll egy szerény emléktábla. A mindennapos rohanásban a túlfeszített munkában, sokan fel sem figyelnek rá. 1980-ban állította községünk tanácsa, a madártan nemzetközileg elismert tudósa, Radetzky Dezső születésének 101. évfordulóján.

Radetzky Dezső 1879. április 6-án született a Bács megyei Kishegyesen. Kalocsán tanítóképzőt végzett. 1905 -1927-ig községünk tanítója volt. Tárnok környékének gyönyörű és változatos tájai, a mocsarak, rétek és a hegyek gazdag madárvilágnak nyújtottak fészkelési és táplálkozási lehetőséget. A Tárnokon eltöltött első esztendők ébresztették fel benne a madarak iránti vonzalmat, és indították el ornitológiai munkásságát.

1909-ben Tárnok és Sóskút határában, az országút menti kőprizmákban, tömegesen fészkeltek (kb. 500 pár) a seregélyfélékhez tartózó pásztormadarak (Pastor roseus). E madarak főként a sáskajárásos években özönlöttek be hozzánk Kelet-Európa száraz sztyeppéiről. Az alkalmi jövevényekről tett bejelentése nyomán figyeltek fel rá a Királyi Magyar Ornithológiai Központban. Vönöczky-Schenk Jakab nagyhírű ornitológus is eljött Budapestről Tárnokra. Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor aláírásával szentesített okmányban nevezte ki az Ornithológiai Központ hivatalos megfigyelőjévé.

Különösen kiemelkedő oológiai (tojástan) gyűjtőmunkája, amelynek híre Németországba és Angliába is eljutott. (A tudományos célú tojásgyűjtés akkoriban a madártan elismert ága volt. Ma már természetesen tilos.) Az 1920-as évek közepén az angol W. M. Congreve Tárnokra látogatott, és a Radetzky család vendégeként több napon át gyűjtéseket végzett. Vele és a kor híres oológusaival rendszeresen levelezett, és cserélte a gyűjtött anyagot. A csere abban az időben a gyűjtemények fejlesztésének egyik módja volt. Gyűjteménye kivételes ritkaságai vonzották a szakembereket. Az ázsiai Jáva szigetéről J. Howing oológus is érdemesnek találta megtekinteni. 1927-ben részt vett Budapesten a II. Nemzetközi Zoológiai Kongresszuson. Itt találkozott a neves magyar és külföldi kutató-személyiségekkel (Kittenberger Kálmán, Bíró Lajos, Csörgey Titusz).

1927 végén a Radetzky család 3 fiúgyermekkel Székesfehérvárra költözött, ahol a múzeum igazgatójának, Marosi Arnoldnak a segítségével Radetzky Dezső tanítói állást kapott, és a múzeum ornitológusaként dolgozott 'másodállásban'. Munkájának köszönhető, hogy a múzeum eddigi régészeti profilja biológiai színezettel gazdagodott (madár- és tojásgyűjtemény, rovar- és lepkészeti részleg). A Tárnokon megszerzett alapok továbbfejlesztésével Fehérváron 'másodvirágzását' élte 1927-1940-ig, amikor betegsége súlyosbodása miatt pihenésre szorult. Ebben az időszakban Székesfehérvár lett a magyar ornitológia egyik legjelentősebb vidéki központja, ahol bel- és külföldi kutatók sokasága fordult meg. Rendszeresen publikált. Cikkei elsősorban az Aquila című folyóiratban jelentek meg. Közülük a tárnoki vonatkozásúak a legérdekesebbek.

Gallinago gallinago (sárszalonka) fészkelése Tárnokon

Tavicankó fészkelése Tárnokon

Hattyúk Tárnokon

Herman Ottó dísztagsági aranyérme

A varjú és a szarka. Az országút menti fasorban üldögél a varjú és a szarka, s figyelnek az útra, nem akadna-e valami az ő éhes gyomruk számára. A figyelmesebb és éberebb szarka észrevesz egy kocsit, mely elé egy nagyon rossz ló van fogva. Odaszól erre hamar a társához:

'C s i e t o k o n y ? C s i e t o k o n y ?' - magyarul: Kié ez a ló? A varjú hidegvérrel csak ennyit mond: ' N a s !' - magyarul: A miénk.

A búbos pacsirta. Dermesztő hideg téli reggelre ébredünk. A búbos pacsirta már előbújt a hórakás mögül; első szava a gazdának szól:

'V i d r i z s i i s ? ' - magyarul: Kibírod? (t. i. a hideget.)

A kuvik. Ettől a 'halálmadártól' a tót fül is csak félelmetes han­gokat hall. Mikor hosszú téli éjszakákon a beteg mellett virrasztó ki-kifigyel, aggodalommal hallja, amint a kémény tetején ülő kuvik beszél a beteghez:

'P ó ó t y !' - magyarul: Gyere! (t. i. a halálba.)

A sordély. Madarunk gyakran látható, amint a malomba vezető utakat szegélyező fákon leselkedik az esetleg elszóródó gabonafélékre. Nagyon bizalmas madár - meg is szólítja a járókelőket:

'G y e t k o c s e c s e g r i - i - s z ! ' - magyarul: Nagyapó, folyat a zsák, csurog a dara!

Megjelent a Tárnokhír 1991. 2. számában.

<<< Vissza

1909. június 14-én született Tárnokon, a Marton utcai iskola szolgálati lakásában. Édesapja Radetzky Dezső, három fia közül őt tartotta a legfogékonyabbnak a természettel való komolyabb ismerkedésre. “Mihelyst emelgetni tudta kiscsizmás lábacskáját a néptanító ügyes fia, az apró Jenő, vitte magával az apa. Eleinte unszolni kellett a gyermeket, később már az apró emberke nógatta mind gyakrabban, télen-nyáron édesapját: indulunk-e már a rétbe, a berekbe madarat látni, őzet figyelni, szarvasok nyomát keresni, nyulak futtát lesni, vaddisznók rejtelmes zugait kutatni, halak titokzatos életével ismerkedni? Eladdig, hogy a fiúcska kezdeti kötelező engedelmességéből már korai gyermekkorban életre szóló szenvedély lett, s amiként a hajdani önmagát nevezi, édesatyja oldaltáskája volt.”(Gerencsér Miklós: A díszpolgár. Népszabadság, 1984. jún. 30.)

Már kisgyermekként sokat segített apjának a lepkék preparálásában és a tojásgyűjtemények elkészítésében. A vele tett kirándulások, az itt szerzett sok-sok élmény határozta meg életének irányvonalát. Így emlékezik vissza a tárnoki évekre:

“Volt (és van) itt hegy, völgy, síkság, plató, erdő, mező, rét, legelő, patakmente, szőlők, mocsarak, kertek - mindmegannyi madárélőhely! A Libadöglő-csárdától Kutyavárig, Sóskút határától a Benta alsó szakaszáig járta édesapánk - később velünk, fiaival - a gazdag élővilágú tájat. Bejártuk a Fundoklia rejtélyes hasadékait, a Vímol görögös bájú völgyét, a Prezvrch és a Sztari-vrch szőlős lankáit, Berki-puszta ligetét, a Cifrik mögötti halastavakat, az érdi és a törökbálinti erdők sűrűjét. ezek a kedves tájak régi mivoltukban mind-mind elvonulnak lelki szemeim előtt. Emlékezetemmel megsimogatom soha vissza nem térő akkori létüket. . .”(1980-as kéziratból.)

Az egykori Berki-pusztai vízimalom
Festette: Radetzky Jenő 1922-ben, 13 éves korában

Tárnokról naponta bejárt Budára, a Horváth-kertben álló Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumba, s mivel a család időközben Székesfehérvárra költözött, az érettségi vizsgát az ottani cisztercita gimnáziumban tette le.

Ezt követően Budapestre került, ahol a Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz-földrajz szakán tanult olyan nagyszerű professzoroktól, mint Paál Árpád és Cholnoky Jenő.

A középiskolai tanári diploma megszerzése után, 1932-ben a Fehérvári Múzeum ingyenes gyakornoknak alkalmazta. Később az édesapja által alapított dinnyési Madárvárta helyettes vezetője lett, ahol alkalma nyílott madártani ismereteinek bővítésére. Ebben az időben jelentek meg első tudományos dolgozatai a Kócsag című folyóiratban, s megírta a Madárkataszter a Velencei-tóvidékről című tanulmányát, amely a Fehérvári Múzeum kiadásában jelent meg 1936-ban.

A Marton utcai iskola falán álló emléktábla

1937-ben kezdődött ténylegesen nevelői-oktatói pályája Székesfehérváron, az Ybl Miklós Gimnáziumban, ahol a diákélet nagy szervezője volt. 1949-50-ben a gimnázium igazgatója lett, majd 1955-ben megyei szakfelügyelővé nevezték ki. (1970-ig segítette a Fejér megyei biológia tanárok munkáját.) A sok utazással járó beosztás mellett, kevés szabad idejében a tojástannal (oológia) foglalkozott. Fontos állomás tudományos, természetvédelmi és nevelői munkásságában az 1959-es év, amikor széles körű társadalmi összefogással felépül az agárdi Madárvárta, amelynek ő lett a vezetője. Ettől kezdve a természetvédelemre fektetett nagyobb hangsúlyt. Kezdeményezésére több Fejér megyei és Velencei-tó környéki területet nyilvánítottak védetté. A Madárvártát, a 'Kiserődöt' 1965-ben Chernel Istvánról nevezték el.

Munkásságának jelentőségét és elismerését jelzi, hogy megkapta a TIT aranykoszorús jelvényt, Az emberi környezetért kitüntetést, Bugát Pál-emlékérmet és Ifjúsági Díjat. 1972-ben Székesfehérvár 1000 éves fennállásának évfordulóján a város díszpolgárává avatták. 1992-ben Fejér megye Közgyűlése Fejér megye Díszpolgára kitüntető címet posztumusz adományozta neki.

Évszázadunk talán legnagyobb tudós levelezőjeként tarthatjuk számon. Több tízezer levelet írt (valamennyit kézzel), s mindenkinek postafordultával válaszolt. Rengeteg hívet szerzett így is a természetvédelemnek.

Rendkívül sokszínű egyéniség volt: tudós, tanár, népművelő, közéleti ember, TIT előadó, ismeretterjesztő cikkek, tanulmányok írója, természetfotós, kisfilmek alkotója. Tengernyi írását egy mappában őrizte, amelyre ezt a jelmondatot írta: “A szellem a legmagasabb méltóság!”

1991-ben temették el Székesfehérváron, a Fecskeparti temetőben.

Emlékére 2000. június 3-án Tárnok Nagyközség Önkormányzata márványtáblát helyezett a Marton utcai iskola falára, édesapjáé mellé.

A BAKONYCSERNYEI SZLOVÁKOKNAK MONDOM

Szeretnék elmondani a bakonycsernyei szlovákoknak azokból a gyermekkori élményeimből, melyeket egy másik szlovák faluban éltem át. Arra vagyok kíváncsi, vajon találnak-e hasonlóságokat a csernyei szlovákok a maguk (volt?) életében, szokásaiban. Persze, a közölt szlovák kifejezéseknél gyermekkori fülemre és gyermekkori értelmemre hagyatkozhattam, s ezért a leírásban hibák lehetnek. De falumra és szlovák pajtásaimra - annyi év távolából - ma is szeretettel emlékezem.

Örülök, hogy gyermekkoromat szlovák faluban, az akkor még Fejér megyéhez tartozó Tárnokon éltem le századunk első harmadában, de főleg az I. világháború idején s az azt követő évtizedekben. Az első időkben, 1905-től, édesapám volt az egyetlen magyar nyelvű tanító az akkoriban úgyszólván kizárólag szlovákul beszélő községben. Csupán néhány magyar család élt ott akkor: a jegyzőék, néhány zsidó boltos, az óvónő, a Hangya vezetője és a polgármester. A pap, a pán farár és az iskola vezetője, a pán rektor, eredetileg szlovákok voltak. A pán rektort eleinte Hromadának hívták: nevét csak később magyarosította Halászra.

A lakosság zöme földműveléssel foglalkozott. Érthetően, mert Tárnok határa változatos volt: jó síksági földek, rétek - igaz, egy tekintélyes részük az uradalomhoz: Zapánszky-hoz tartozott - terültek el. De 'hegy' is volt: a Prezvrch és a Sztari-vrch, szép, görögös bájú völgyekkel, tele szőlővel, gyümölcsössel, s a Sztari-vrch-ban vájt boros pincékkel. A lakosság kisebb része azonban már akkoriban is 'kétlaki' volt: Főként vasutasok, ám csaknem mindegyikük földet, kertet is művelt.

A táj egyik jellegét a Benta-patak adta, rajta a Sztari-vrch felé vezető út két hídjával: a mali moszt-tal és a velki moszt-tal. Mennyi gyerekkori élmény fűződik a két öreg (ma már kicserélt) hídhoz, patakhoz! A Benta a szomszéd szlovák falu: Sóskút felől jövet, két ágra szakadt, s ahol újra egyesültek (ma már a patak csak egymedrű), ott volt a gye sza dva szádzaju (Kétárok), az egyetlen természetes fürdőzés helye. Mert a Ribnyíkben (halastó) tiltották a fürdést, a Hlinyíkben (benn a faluban) pedig csak időszakos volt a víz, az is piszkos. A Hlinyík (már feltöltötték) egy óriás gödör volt, melynek anyagából (agyag) épültek a régi lakóházak, melléképületek.

Vallásban az uralkodó a katolikus volt. A misék, a litániák, az esküvők, a temetés, a búzaszentelés, a karácsony előtti ünnepkör hajnali rorátéi, az újévi köszöntések élénken élnek emlékezetemben. A templom kórusán (az orgonai emeleten) a legények-férfiak virágvasárnapon eljátszották a passiót, a Júdás és Jézus szerepét, például mondván: Pane hádaj nám, do bol ten keri tya ugyeril (Uram találd ki, ki volt az, aki megütött). A miséken szlovák gyerekek ministráltak. A balázsolás alkalmával a pap latin mondókájának (sancti Balassii. . .) félrehallásból született meg a szám szi blázen (te vagy a bolond) tréfás mondás. A mise végén mindig elhangzó közös ének ma is a fülembe cseng: szvati-szvati, naj szvatyejsi. Az újév hajnalán mi, gyerekek, bekopogtattunk utcánk házaiba és ajándékok, fillérek reményében mondókáztunk: Vinšujeme vám tento novi rok (kívánunk maguknak boldog új évet). Érdekes szokás volt március 25-én (gyümölcsoltó) a krvátka. Ezen a napon az asszonyoké volt a pincekulcs. (Nőnap már akkor!)

A húsvét előtti néhány napon elnémult a templom harangja. Ekkor a falu végén nagyobb csapatban gyűltünk össze, majd sorokba rendezkedve, hangos kerepléssel jártuk be az utcákat, az elől menetelő 'vezér' pedig kiáltotta: prvi ráz sza zvonyavaju (az elsőt harangozzák). Húsvét napján aztán a legények vödörrel, vizekkel leöntötték a lányokat, és fűzfavesszőből font korbáccsal ütögették a feszes pruszlikot öltött leányok hátát. A házasulandókat a pap a szószéktől hirdette ki azzal, hogy aki a jegyesek ellen valami kifogást emel, az nyeh to csim szkór u radu farárszkem oznamil. (Jelentse be mielőbb a plébánián.)

Az esküvő nekünk gyerekeknek azért volt nevezetes, mert a templomajtón már kilépő új házaspár aprópénzt hintett szét a bámész népségnek. Egymást bunyózva kapkodtuk fel a földről a réz kétfilléreseket.

Boldogan idézem fel gyermekkori játékainkat, de csúfolódásainkat is. Néztük a legények játékát a tömött, fekete gumilabdával. Ők úgy mondták: ihrajme sza na cil. Ugyanők a földre kb. 1 m hosszú vonalat húztak késsel, s arra meghatározott távolságból fémpénzeket, céloztak. Aki először ért pénzével a vonal közelébe, az a többi pénzt is felszedte, és markaiban összerázta, majd a földre szórta, és mindazokat a pénzeket összeszedhette magának, amelyeken a pénz a koronás oldalát mutatta. A nagyobb fiúk az elhasznált hüvelyes nagy pincekulcsokba a gyufaszál gyúlékony anyagát tömték. A kulcs fülére spárgát hurkoltak. A spárga másik végén erős vas félszöget erősítettek, és beledugták a kulcs hüvelyébe. A képződött spárgahurkot középen megmarkolva, nagy lendülettel - rendszerint az iskolaépület - falához csapták úgy, hogy a szög feje a falnak ütközzön. És bekövetkezett a nagy durranás, amiért az egész 'játék' folyt.

Mi kisebb gyerekek pilinckáztunk (ütögető fajáték), paparucskit játszottunk (árokjáték), zsabicáztunk. A lapos kavicsokat neveztük így, melyeket a Ribnyík vizébe kellett dobni laposan úgy, hogy az minél többször még felíveljen a vízből. Ezt számoltuk. A lányok gramorkáztak (kis színes agyaggolyócskákat gurigáztak a földön vagy dobáltak a levegőbe, hogy azokat még leestük előtt elkapkodják). Mi igyekeztünk hajukra minél több 'ragadós' bogáncsot dobni, majd csúfolni őket. . .

Megjelent a Fejér megyei Hírlapban, 1986. jan. 25-én.